Az anyanyelvi kritériumvizsgára felkészítő kurzust záró esszé.

Közhelyek

─ Szép jó reggelt, kedves, mizujs veled?
─ Hát szó, ami szó, kedves, lehetnék rosszabbul is. És te hogy vagy, életem?
─ Jól, ha téged látlak, bár tudod, a lányommal nem egyszerű. Hát, na, az életben semmi sem egyszerű. Hiába mondom neki, hogy a férfiak önzők és hiúk, valamint mind csak azt akarja, nem hallgat rám. A szerelem elveszi ennek az okos lánynak az eszét, pedig jó, ha egy nő tud nemet mondani!
─ Jaj, drágám, előfordul bárkivel, még a legjobb családban is! Mindenki volt már szerelmes, emberek vagyunk. Egyébként mi sem állunk a helyzet magaslatán. Tudod, a napi gondok... Hiába dolgozunk az urammal látástól Mikulásig, azért a pénzért igazán kár ennyit gürizni, közben mások annyit visznek haza, amennyit nem szégyellnek.
─ Én azt mondom, inkább szegények legyünk, mint becstelenek!
─ Így igaz. Jövő hónapra várjuk az unokámat, nagymama leszek! Ezek az élet apró örömei! Hát ilyenek is vannak...
─ A legfőbb érték a gyermek, szívem, kívánom, hogy egészséges legyen! Majd szerda magasságában benézek hozzád, és beszélgetünk egy jót. Addig is légy jó!

A fenti példa egy, a hétköznapokban előforduló tipikus párbeszéd. Mindannyian részesei voltunk már hasonló beszélgetésnek, amelyek első hallásra tartalmasnak tűnnek, de valójában számos olyan panelt tartalmaznak, amelyeket bárki elmondhatna anélkül, hogy ismerné beszélgetőpartnerét és a szituációt. Ezeket az elemeket nevezzük közhelyeknek, amelyeknek szerepéről, használatáról, illetve a gondolkodásunkra gyakorolt hatásáról írok esszémben.

A közhelyek azért alakultak ki és alakulnak a mai napig, mert az emberekben igény van arra, hogy gondolataikat szinkronba hozzák a többi ember gondolataival. Ez egyfajta megerősítése annak, hogy helyesen észleljük a világot, hasonlítunk a többségre, nem lógunk ki a sorból. Ha történik velünk vagy egy másik emberrel valami, igyekszünk a történteket megmagyarázni, és mi sem kézenfekvőbb, mint elővenni a jól bevált receptet, a közhelyet. Például elromlik az autónk, és azt mondjuk közhelyesen (Murphy törvénykönyvéből idézve), hogy ami el tud romlani, az el is romlik. Ez kétségkívül igaz. De lehet, hogy összeveszünk egy nagyon jó barátunkkal, és azt mondjuk, semmi sem tart örökké, ami szintén igaz; de azért azt is érezzük, hogy ez az eset kicsit több gondolatot érdemelne, esetleg magunkba nézhetnénk jobban, vagy közösen megbeszélhetnénk a problémákat. Nem rázhatunk le minden felmerülő gondot egy közhellyel. Viszont vannak esetek, amikor szerintem helyénvaló a használatuk. A közhelyek ismerete és használata alapkövetelmény a társadalmunkban való létezéshez. Gondoljunk bele, hogy van egy olyan ismerősünk, aki sosem él a közhelyekkel. Hogy nézhet ki a vele való párbeszéd?

─ Szia, drágám, mizujs veled?
─ Nem tetszik ez a szó, hogy mizujs, olyan igénytelen. És nem vagyok a drágád, mióta állunk mi ilyen bizalmas viszonyban? Egyébként nem érzem jól magam, rosszul ébredtem, fáztam egész éjszaka, és reggel kiöntöttem a kávémat.
─ Ej, de harapós kedved van ma. Tudod, az életben semmi sem egyszerű.
─ Te is nyűgös vagy, gondolom.
─ Ó, én megvagyok, jól vagyok.
─ Nem tegnap rúgtak ki a munkahelyedről?
─ Igen, de...
─ Akkor én nem értem, miért kell azt mutatnod, hogy minden jó.

Az előbbi párbeszéd is létezik, de úgy tűnhet, hogy a második személy a beszélgetésben igen antiszociálisan viselkedik, nem kérdez vissza, és folyamatosan a másik fél tudtára adja, hogy kár erőltetnie az udvariaskodást. Neveletlennek látszik. Én már találkoztam ilyen stílusú emberrel, sőt nekem is vannak hasonló pillanataim, de nem illik így viselkedni a másikkal. A közhelymentes beszéd bizony fárasztó. Szokás érdeklődni a másik hogyléte felől, és nehéz helyette kitalálni egy új kérdést, még akkor is, ha az történetesen jobban érdekelne minket. Emellett nehéz erre a kérdésre őszintén válaszolni, és ha valaki mégis megteszi, valljuk be, sokszor megbotránkozunk, mert nem azt vártuk, hogy a beszélgetőpartnerünk egyből kiönti nekünk a lelkét.

A közhelyekre igény van, szükségünk van rájuk. A legjobb példák erre a (főképp szerelmes) slágerek szövegei, amelyek tele vannak sablongondolattal, mégis mennyien szeretjük őket. „A szerelemnek múlnia kell, ha múlik, akkor fájnia kell..." Ennek a népszerűségnek az az oka, hogy úgy érezzük, éppen a mi problémánkról szól ez a szöveg, egyenesen rólunk írták. Ez persze nincs így, mert éppen attól közhelyek, hogy mindenre „rá lehet őket húzni". Az már a következő kérdés, hogy nem jobb-e nekünk, ha közhelymentesen, egyedi módon beszélünk.

A közhelyek ellen nagyon sok érv szól. A legerősebb érv az, hogy nem egyedi, és az egyéni történésekre megpróbál egy sablont illeszteni, pedig ez sok esetben túlságosan leegyszerűsíti a problémát. És mivel a nyelv és a gondolkodás összekapcsolódik, a közhelyes beszéd közhelyes gondolkodáshoz vezet, és fordítva is igaz. Például az emberi kapcsolatokban a közhelyek használata és az ezzel együtt járó közhelyes gondolkodás szerintem nem hasznos. Ahogy fentebb említettem, egy összeveszést nem szabad elbagatellizálni, és azt mondani, hogy semmi sem tart örökké. Vagy párkapcsolati problémák esetén azzal vigasztalni magunkat vagy ismerősünket, hogy a férfiak/nők úgyis mind egyformák. Hiszen ezzel elhárítjuk magunkról a felelősséget!

Nyelvi szempontból sem tartom jónak a közhelyek (túlzott) használatát. Hiszen amíg a közmondások, bár a közhelyhez hasonlóan általánosak, de sok szép képi elemet tartalmaznak, addig a tipikus közhelyeknek nincs olyan esztétikai jellegük, ami fejleszthetné a képzelőerőnket. Vegyünk egy közmondást: ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Én ezt szépnek, képszerűnek tartom amellett, hogy igaz. De nézzük ezt a közhelyes megállapítást: ma már nincsenek tisztességes nyarak. Nyilván ebben a kijelentésben is van igazság, de szerintem fölösleges használni, mert nem is tartalmaz szép szóképet, és nem is tudunk ez ellen a jelenség ellen mit tenni. Szükségtelen panaszkodás jellege van, mégis mennyien élnek ehhez hasonló kijelentésekkel.

Sokszor akkor használjuk a közhelyeket, amikor nem tudunk mit mondani, illetve írásban is vannak elcsépelt szófordulatok arra az esetre, ha nem tudunk mit írni. Mivel viszont mi sem szeretünk ilyen szövegeket hallani vagy olvasni, tiszteljünk meg másokat is azzal, hogy néha inkább csöndben maradunk, vagy addig gondolkodunk, ameddig nem jut eszünkbe saját ötlet. Ironikusan egy közhellyel élve: a kevesebb néha több!

Írásomban igyekeztem bemutatni, hogy a közhelyes beszéd és a közhelyes gondolkodás együtt járnak, és egyik erősíti a másikat. Mivel szeretnénk a felmerülő problémákra, kérdésekre a lehető legjobb választ adni, igyekezzünk kerülni a sablonos beszédet, gondolkodást. Viszont a közhelyek teljes kiiktatása amellett, hogy lehetetlen, szerintem nem is szükséges. Ennek az az oka, hogy közösségi lények is vagyunk az egyediségünk mellett, tehát a közhelyek ismerete és használata közelebb hozza a többi ember gondolkodását a magunkéhoz. Viszont mindig töprengjünk el az egyéni szituációkon, és adott esetben vállaljuk a saját véleményünket is azzal kapcsolatban.

Források

• Hernádi Miklós (2001): Közhelyszótár. Budapest: Aranyhal Könyvkiadó.
• Viola Lujza (2012): A közhelyek. Internetes link: http://www.vajma.info/cikk/anyanyelvunk/28/A-kozhelyek.html (letöltés időpontja: 2015. november 29.)

[Vántus Laura, 2015]