Szövegelemzési módszerek (Dömsödi Áron)
2014. április 30. szerda, 12:01

 

A hallgatók három különböző, rövid szövegelemzést kapnak: minden háromfős csoport egyet-egyet. A három elemzés három eltérő szövegelemzési módszert tükröz. A cél, hogy írjanak olyan rövid verset a megadott szavak segítségével, amelynek az elemzés megfelel. (Az elemzés fölött szerepel a szövegelemzési szemlélet neve is – az eligazodásban egy handout fog segíteni, illetve a megelőző kiselőadás.)

Mivel a feladat nem egyszerű, ezért a felírt szavakból elég akár csak hármat a versbe építeni (a toldalékolás természetesen változtatható). Az elemzések irányadó jellegűek a vers készítésénél, nem elvárt, hogy a produktum minden pontjuknak, gondolatuknak megfeleljen.

Az elemzések Goethe Vándor éji dala című költeményéről készültek, ezért annak szavait használja fel a feladat. Végeztével az eredeti verset (amelynek reprodukciója természetesen semmilyen formában nem elvárt a feladatot végzőktől) is megmutatom a hallgatóknak.

A versbe fűzhető szavak: bérc, csend, lomb, sóhajt, éj, madárka, nyugszol

 

Pszichoanalitikus megközelítés

A költő szinte kezdettől fogva fenyegetve érzi magát a haláltól. Tudjuk, hogy már születésekor is csak a dajka fáradozásai keltették életre. A költő retteg a haláltól, s ez (a) öröklött hipochonder-alkatából következik, (b) megmutatkozik abban, hogy nem mer részt venni temetéseken és (c) abban, hogy nem mer még beszélni sem a halálról. Az ember a haláltól való (látens) félelmét vagy frusztrációját úgy kompenzálhatja, hogy a halált (álomban, fantáziáiban vagy az irodalomban) nyugalommá, alvássá változtatja. Ebben az átváltoztatásban a tudattalan mechanizmusainak nagy szerepe van. Egyrészt ismerjük a költő halálfélelmét, másrészt felfedezhetjük a versben a tudattalan mechanizmusait. Freud kifejezésével élve ebben a versben több gondolat és elképzelés sűrűsödik: az éjszakai nyugalom, vagyis az alvás, a belső nyugalom, vagyis konfliktusmentes élet, s mindenekelőtt a halál vágyszerű elképzelése.

 

Pszichológiai megközelítés

A líra szubjektuma a kollektívával, az objektivitással szemben határozza meg és fejezi ki önmagát. A természettel, amiről beszél, nem közvetlenül azonos. A vele való egységet elvesztette, s úgy próbálja visszaszerezni, hogy önmagában, énjében elmerülve lélekkel tölti meg a természetet. A vers tételmondata vigasztalásnak is felfogható: mélyről jövő szépsége nem választható el attól, amit elhallgat, vagyis egy olyan világ elképzelésétől, amely nem nyújt békét a benne élőknek. Csak ennek tudatában, s az e fölött érzett szomorúság, gyász hangulatában tudja a vers kifejezni,hogy mégis béke van. A vers éppen azért olyan nagyszerű, mert nem az elidegenedett, zavaró jelenségekről beszél: sokkal inkább az egyén nyugtalanságának rezgését érzékelhetjük. A nyugvó természettel szemben az egyén tudatára ébred önnön kicsinységének. Az alvás boldogsága előtti másodpercek ugyanazok, mint amelyek a rövid életet a haláltól elválasztják.

 

Pozitivista megközelítés

A kis dal megnyugtatóan hat a hajszolt ember lelkére, ha a megfelelő órában hallgatja vagy olvassa. Magas költészeti értéke és értelme azonban csak akkor mutatkozik meg, ha a költő életével való összefüggésben vizsgáljuk. 1780. szeptember 6-án a költő szolgálati útra indult Ilmenauba. Útközben tett egy rövid kitérőt a Türingiai Erdő legmagasabb hegycsúcsára, hogy egy kis időre megszabaduljon a városka zűrzavarától, az emberek panaszaitól, igényeitől és saját javíthatatlanul zilált életvitelétől. Azon az éjszakán írta fel a verset ceruzával a hercegi vadászházikó belső falára. A vers nyughatatlanul sodródó élete és a hegycsúcson megtapasztalt nyugalom ellentétéből keletkezett. (Maga a vers vége is finoman utal erre az ellentmondásra.) Az akkor 31 éves költőt lassacskán elborították hivatali ügyei. Még inkább megviselték személyes kapcsolatai: pl. viszonya a herceghez, de legjobban saját belső természete miatt szenvedett. Sokoldalú és ingerlékeny természetéből egyenesen következtek nagy kedélyhullámzásai.

 

 

Az eredeti vers:

Goethe: Vándor éji dala

Immár minden bércet
Csend ül,
Halk lomb, alig érzed
Lendül:
Sohajt az éj.
Már búvik a berki madárka,
Te is nemsokára
Nyugszol, ne félj...

(Tóth Árpád fordítása)

 

Keresés

Google-ajánlat