A múlt hetet Szlovéniában, valamint Észak-Olaszországban töltöttem - a nyelvtörténeti-dialektológiai tanszék jóvoltából. Egy hét tavaszolás-nyaralás nyelvjárásgyűjtés fedőnév alatt.

Az egybusznyi hetven embert sok-sok faluba osztották szét, kisebb-nagyobb csoportokba. Az első három napot egy, a magyar határhoz közeli kis (204 lakosú) szlovéniai faluban, Göntérházán töltöttük. A vendéglátóink (mivelhogy családoknál laktunk) és a falu apraja-nagyja hihetetlen vendégszeretettel fogadott minket. A napokat "családlátogatásokkal" töltöttük: idősebb nénikkel-bácsikkal beszélgettünk, felvettük magnóra a szövegeket - a morfológiai-fonetikai sajátságokon kívül sok mindent megtudtunk az ottaniak és a régiek életéről is. Először majdnem mindenütt szabódtak, hogy "nem elég okosak a feladathoz", aztán mégiscsak behívtak minket, előkerült a süti-keksz-üdítő-házi bor..., és a végén alig akartak elereszteni. Vasárnap még misén is voltunk, a szlovén származású plébános (aki egészen jól megtanult magyarul) még a prédikációba is belefoglalt minket, budapesti egyetemistákat.

A hétfőt főleg az eltévedések, tolatások, visszakanyarodások és a végeérhetetlen körforgalmak jellemezték, az emeletes busz többször nem fért át szűkebb átjárókon, alacsonyabb hidakon. De ennek is megvolt a jó oldala: hosszan csodálhattuk a szlovén Alpok hófedte csúcsait. Út közben megálltunk Ljubljanában (amiből szemerkélő esőben a várat, szakadó esőben egy kínai éttermet láttunk), valamint Bledben (fenséges látvány volt a hegyektol körülvett kék tó egy templomos szigettel a közepén). Estére érkeztünk Bohinjba, a híres síparadicsomba – a sötét miatt csak egy rövidebb sétát tettünk a tónál, és vacsoráztunk egyet a kellemes Zlatorog (aranyszarv) hotelben.

Kedden is még a hegyek közt bolyongtunk, de sikerült megtalálni az átkelőt Olaszhonba: láttuk az Isonzó-völgyet, hosszú keresés után a doberdói harcmezőt, valamint egy háborús emlékművet. Ahogy átértünk a határon, egy kellemes, mediterrán hangulatú olasz városkában sétálhattunk egy nagyot - lenyűgözött a hely a sziklák közt csorgadozó patakjával, ragyogó napsütésével, világítóan színes házfalaival.

Este igen későn értünk szállásunkra, a cavallinói Europa Campingbe, ahol hatosával jutott nekünk egy bungaló. Elrendezkedés után még befaltunk egy mexikói lebbencset (akit érdekel a recept, annak annyit elárulhatok, hogy egy mexikói chilis és egy olasz paradicsomos ételpor is szerepet játszott a főzésnél).

Szerdára három Velencéhez közeli sziget jutott: Torcello egy óriási mozaikkal díszített templommal, Burano (a babaváros: rózsaszín-piros-papagájsárga-kék-zöld falú házakkal, az utcára teregetett hófehér ruhákkal, leírni nehéz azt a hangulatot, amit az egész szigetet elfoglaló kisváros sugárzott) és Murano (az üveggyáraival, csatornáival, orrmegpirító napsütésével). Este nagyobb társasággal pizzáztunk – kihagyhatatlan a vékony tésztás, jól megrakott, tányérról lelógó olasz pizza!

Csütörtök Velencéé volt. Kevés. Nagyon kevés. Egész nap csatangoltunk, és mégis bennünk (bennem biztosan) maradt az az érzés, hogy "hiszen alig láttam még valamit, és már este van"... Így viszont legalább van miért visszatérni. A napot egy spaghettizés és egy tengerparti borozgatós éneklés zárta. A fantasztikus társaságnak (is) köszönhetően remek volt a hangulat!

Pénteken utaztunk haza, két nagyobb megállóval: Tarvisio (de inkább tar vízió), Wörthersee (az olajfoltos kacsáival nagyon kiábrándító volt). Persze ezt a negatív hozzáállást már csak a "siessünk-haza-hogy-ne-éjfél-után-érkezzünk-érzés" is okozhatta.

Csodálatos hét volt! Nem csupán a helyek miatt, amelyeket láttam, hanem az emberek miatt is, akiket megismertem.