Sok-sok éve hagyomány, hogy minden nyáron egy hetet anyukámmal kettesben nyaralunk, ha törik, ha szakad. Tavaly tört is, szakadt is, majdnem a hagyomány is megtört-megszakadt, de idén újult erővel vágtunk bele a közös utazásba. A térképre bökve Szardínia lett a nyertes célpont.

Az egyébként szokásos, "városokat-múzeumokat-templomokat fedezünk fel, néha pedig strandolunk" nyaralás helyett ezúttal kifejezetten lazítós, tengerpart-központú programot terveztünk. Így sikerült Alghero csodaszép, fehér homokos, kristálytiszta vizű strandja mellett tengerparti, a vízre néző szállodát foglalni, nézelődve húszperces sétányira a várostól.

Szinte már tervezni lehetett vele, hogy a repülőnk késni fog. Most sem tett másként: kétórás késéssel futottunk be délután négyre, ledobtuk az egy szem bőröndöt, és indultunk is "ebédelni". Azaz ebédeltünk volna, ha nem lenne helyi szokás a délutáni szieszta: a legtöbb étterem 14.30-ig tart nyitva, és legközelebb 19, 19.30 vagy 20 órakor nyit csak ki. Majdnem éhkoppon maradtunk már a nyaralás első napján, végül egy bisztró mentett meg minket a vacsoráig a világ akkor legfinomabbnak érzett caprese salátájával és a nyaralás első, de bőven nem utolsó aperol spritzével. Az aprócska óvárost már gyakorlatilag első nap felfedeztük: hangulatos színes falas kis utcácskák, piros korallokat kilószámra kínáló üzletek, csalogató éttermek és még csalogatóbb fagyizók, mesés naplementés képeket garantáló bástya a kikötő felett.

Az első teljes napunkon már nem az éttermi nyitvatartás, hanem az időjárás rémisztett meg minket: sötétszürke felhők, óriás hullámos, jócskán lehűlt, nem fürdésre csábító tenger, nagy szél. Az előző heti lakodalom újdonsült házaspárja a mediterrán hajóútján éppen aznap érkezett Szardíniára, éppen Algheróba, éppen a szállodánk melletti strandra (a Maria Pia nevűre): nagy öröm volt az új találkozás! Sétáltunk, fagyiztunk egyet közösen, és (mivel strandolni nem lehetett) végignéztük előbb a templomokat, majd a szuvenírboltok kínálatát.

A hotelünk nagyon kedves recepciósa ajánlott néhány kellemes, kevésbé ismert vacsorázóhelyet. Kiválasztottuk az egyiket, nagy tapasztaltan 20 órára oda is mentünk: de nem lehet oda csak úgy beülni, foglalni kell! Így másnap tértünk vissza a Mabrouk nevű helyre. Ha ránéztünk volna a bejáratára, és nem ajánlja tiszta szívvel a mosolygós recepciósunk, biztosan nem választottuk volna: szimpla ajtó, még szimplább berendezés, elsőre semmi extra. Aztán egész este értek a meglepetések: nem kérdezték, mit kérünk, kaptunk vizet és egy kancsó fehérbort (az egyik helyi fajtát, a vermentinót). Aztán elkezdték hordani, ugyancsak kérdés, rendelés nélkül az előételeket. Öt előételt! Már a harmadiknál jóllaktunk, bőven! Volt ott polipsaláta zellerrel, olívával, burgonyával, aztán marinált tonhal gyömbéres répával, hal fokhagymás paradicsomszósszal, vajon párolt rombuszhal parmezánnal, végül fehérboros kagyló... És ez még nem volt a vége! Ezek után érkezett a házi készítésű ravioli füstölt ricottával, paradicsommal, rukkolasalátával, külön tálkában fekete tintahallal. Utána a tenger gyümölcsei rizottó. Itt már majdnem sírtunk, hogy ennyi ételt nemhogy megenni, de még megkóstolni sem lehet. De még hátravolt -- még mindig nem a feketeleves, hanem -- a fokhagymás királyrák. Végül a napi halfogás, petrezselymes burgonyával. Frissen, egészben hozták ki a halat, és ott előttünk filézte a felszolgálónk. Máskor egy hétig eszem ennyit, nagyon sajnáltam és szégyelltem, hogy sok megmaradt... Nagy társasággal talán könnyebben elfogy. Még rá akartak minket beszélni a helyi desszertre, a mézzel körített, sajttal töltött, frissen sütött fánkra, a seadas con miele nevű édességre, de nem sikerült. Kitámolyogni az étteremből is alig. De ha valaki Algheróban jár, teljesen üres gyomorral készüljön, és ki ne hagyja a Mabroukot!

Egyébként a szállodánknak volt saját strandja, saját napernyő-nyugágy párosítással, nagyrészt ott töltöttük az időt: a tenger szinte minden nap más arcát mutatta. Volt szeles-hullámos, volt teljesen átlátszó-nyugodt, volt felkavart homokos, volt meleg, volt egészen hideg, nem lehetett megunni!

De hogy biztosan ne unjuk meg a beach-eat-sleep-repeat programot, elmentünk busszal Bosa városába. Itt a netes források egy spektakuláris várat ígértek és a sziget egyetlen hajózható folyóját. Ezeket meg is találtuk, felkúsztunk a meredek úton a várba, ami a VÁRakozásokkal ellentétben nem különösebben érdekes, bár a kilátás valóban pazar. De annyira kicsike a város, hogy a buszon mellettünk ülő német idősebb házaspárral és lengyel párossal az ott töltött négy óra alatt hatszor-hatszor futottunk össze. A két kör séta után a főtér kellemes árnyas napernyői alatt töltöttük a buszindulásig tartó időt.

És majdnem kihagytam a hajókirándulásunkat: a Capo Caccia sziklát láttuk egész végig a szobánk ablakából, emögött található a híres Neptunus-barlang. Egyórás hajóúttal jutottunk el a barlang bejáratához, körbe lehet sétálni az óriási termekből álló, kisebb-nagyobb tavakat is rejtő cseppkőbarlangban, a kijáratnál újra vár a visszafelé tartó hajó. Feltankoltunk (barlang-hőmérsékletre számítva) pulóverrel-sállal, de nem volt rá szükség, hiszen a belső hőmérséklet télen-nyáron kellemes 18-20 fok. Érdekes élmény: nem szabad sem a beszámolóból, sem magát a programot kihagyni!

Kiváló, agyat kikapcsoló, feltöltekezős, kulináris és fürdős élvezeteket jelentő nyaralás volt, sok ciaóval, graziével, pregóval, és még azóta is cseng a fülemben a strand kókuszárusának "cocco bello, cocco, cocc, cocc, gioia de bagnanti, frutta tropicale" dallama...

Net a szigeten hol volt, hol nem volt: ha több net lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.