(Sipos Janka írása)

Sok ember gondolja úgy, hogy az improvizációs műfaj a színházi életben alacsonyabb rendű, mint a hagyományos színház. Legtöbbjük abban a tévhitben él, hogy a színészeinek nem kell különösebb képességekkel bírniuk, s kevéssé épületes az az élmény, amelyet egy ilyen előadás adhat. Ezeket a tévhiteket szeretném cáfolni a következőkben.

A legalapvetőbb különbség a hagyományos és improvizációs színház között, hogy míg az előbbi rögzített szövegkönyv alapján dolgozik, az utóbbi nem támaszkodik semmilyen előre megírt szövegre. Minden, ami a színpadon történik, az adott pillanat szülötte, s előre kiszámíthatatlan mind a reflektorfényben állók, mind a közönség számára. Legfeljebb a kiinduló helyzetek, a különböző játékok menete az, ami ismert, de azoknak is végtelen számú variációik vannak. Hogy egy jelenetnek mikor van vége, azt a játék vezetője dönti el, ily módon nem lassul le a produkció, s nem válik unalmassá.

A hagyományos színház színészei megtanulják szerepüket, így nem annyira az a fontos, hogy törődjenek a másikkal, elég, ha a saját szerepüket hitelesen előadják. Ha egy ember gyenge teljesítményt nyújt, az a többiek játékára nem feltétlenül hat ki. Ezzel szemben az improvizáció során a színészeknek maximálisan oda kell figyelniük egymás minden szavára és mozdulatára, hiszen közösen építkeznek. Aranyszabály, hogy egymás kezére kell játszaniuk ahelyett, hogy saját poénjaikat mindennél fontosabbra tartanák, különben a jelenet nem áll össze. Tiszteletben kell tartaniuk, és rá kell hangolódniuk a másik ötletére, hogy tovább tudják vinni a jelenetet. Ez pedig rengeteg gyakorlást és koncentrációt igényel, a veleszületett tehetség mellett.

További fontos különbség a közönséggel fenntartott kapcsolat terén mutatkozik. A néző a hagyományos színházban tényleg csak néző, de az improvizációs színházban résztvevő is. Ötleteit kérik ahhoz, hogy egy jelenetet kialakítsanak, ők osztják ki a szerepeket, és határozzák meg a kereteket. Emellett olyan gyakorlatok is vannak, amelyek közben jelezhetnek a színésznek, hogy változtasson magatartásán, vagy tegyen valami cselekvést vagy egy mondatot alakítása részévé.

S hogy ne lenne komoly mondanivalója egy ilyen előadásnak? Ahogy vesszük. Lehet, hogy nem ragadja meg a lét tragikumát, s katarzist aligha várhatunk, ugyanakkor mivel a néző a mindennapokból meríti ötleteit, amelyeket a színpadon megvalósítanak, görbe tükröt tarthatnak a hallgatóság elé. Ekképpen fontos szerepet kap a társadalomkritika és a néző egyfajta cinkosságba kerül a színészekkel hasonlóképpen, mint az operetteknél a műfaj fénykorában. A színész szempontjából pedig ez egy újabb követelményt jelent: a naprakészségét és tájékozottságét.

Bár a témát természetesen csak érintőlegesen tárgyaltam, remélem, fenti gondolatmenetem kicsit szélesebb perspektívát tár azok elé, akik előítéletekkel viseltetnek e műfajjal szemben. Ha csak egy ember dönt úgy, hogy beül egy improvizációra épülő előadásra, hogy eldöntse, igazam van-e, már elértem a célomat.