Nyugat-Ukrajna (2010. március)
2011. január 23. vasárnap, 19:08

A(z ex-)Szovjetunióban jártunk

Úgy terveztük, hogy a hosszú hétvégét Debrecenben töltjük, de egy kicsit tovább csorogtunk az autópályán, és elértünk az ukrán határig, majd tovább Kárpátaljára.

Vásárosnaményban felvettünk egy stoppost: egy hetvenéves kendős nénit. Amíg velünk utazott, elmesélte, hogy Nagyberegen él, átszámítva 17 ezer forint a nyugdíja, félévente kilencven napot jöhet át Magyarországra, itt csokiárulással egészíti ki a nyugdíját. Az aznapi nyeresége ezer forint volt, ebből kétszázat nekünk akart adni a fuvarért, de inkább csak a maradék csokijából fogadtunk el néhányat. A határon gyorsan kipattant a kocsiból, amint meglátta a hat autót előttünk, gyalog gyorsabban átért. Igaza volt: Több mint másfél órát álltunk sorban a magyar–ukrán határon, Beregsurány és Luzhankánál. Több papírt is ki kellett tölteni, a kocsit átvilágították, aztán meg kinevettek minket, hogy szakadó hóesésben megyünk Munkácsra kirándulni...

Amint átjutottunk, rögtön rábukkantunk a három napunkat meghatározó jelenségre: az utak olyan lyukacsosak voltak, mint egy jó érett sajt. Hétfő délutánra sofőrünk már profi kátyúszlalomos volt.

Elsőre Beregszászra jutottunk, körbenéztünk, de a latyakos-hóesős idő nem volt túl marasztaló, továbbutaztunk Munkácsra. Itt szálláskeresés közben várost is néztünk, és több megfigyelést is tettünk: a vendéglátósok nem túl barátságosak, nem beszélnek az ukránon kívül más (nyugati) nyelvet (pedig bevetettem a pa anglijszkij, pa nyimeckij, utolsó szalmaszálként a pa vengerszkij formulákat), az ukrán nyelv hasonlít az oroszra és a szlovákra is (pl. a köszönöm nem az orosz szpasziba, hanem a szlovákos dzsakuju), minden boltot szalonnak neveznek.

Munkács sétálóutcáján megtaláltuk Cirill és Metód szobrát, a zöld színűre festett és zölden kivilágított városházát. Aztán elfoglaltuk azt a szállást, amelyiket legelsőre találtunk (de közben még ártájékozódás céljából végignéztünk hatot...). Vasárnap délelőtt Munkács belvárosában kerengtünk: újból Cirill és Metód, városháza, előtte csillagos emlékmű, vele szemben a szépen felújított városi színház, mellette igen kontrasztosan a Munkácsy egykori lakhelyén épített, romos ház (falán a Munkácsy-emléktábla). Egy kedves cukrászdában találkoztunk egy magyar családdal: további néznivalókra hívták fel a figyelmünket (a Rákóczi-házra, a Munkácsy-emlékműre, a templomokra).

A templomokat végig is jártuk: kezdtük a római katolikussal (éppen akkor lett vége a misének), aztán át az ortodox templomhoz, végül a görögkatolikushoz. Ez utóbbi kettő egymással szemben helyezkedik el, ami nem is lenne bajos, csak olyan sokan voltak mindkét templomban, hogy többen még az épületbe se jutottak be, ott álltak előtte, így a templomok oldalán óriási kihangosító van, és lehet hallani a templomi történéseket, imákat és énekeket, persze hangerőben egymással versengenek...

Felmásztunk a várba is, hóesésből napsütésbe váltott közben az idő, ukrán-orosz-magyar turistákkal találkoztunk, mindenki másutt csoportosult: ki az ukrán szobor ujját simogatta, ki a Petőfi-szobor előtt, ki Zrínyi Ilona és Mátyás király táblájánál, ki Kazinczy raboskodásának táblájánál, ki a turulnál, ki pedig Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc szobránál. A Munkács történetét bemutató kiállításnak, úgy érzem, mi voltunk az egyetlen látogatói...

A várból Ungvárra mentünk, meglepően egyenletes úton. Ungváron már szinte alig beszélt valaki magyarul, a minimális orosztudásunkkal kellett boldogulnunk (sokat ért, hogy legalább a cirill betűs feliratokat el tudtam olvasni...). Elsőre olyan szállodát ("gotel"-t) találtunk, amilyenre titkon vágytunk: ex-szovjet felújított hotelt, a Druzsba 'barátság' gotelt. Az igazgató magyar volt, engedett a szobaárból, sőt elmesélte azt is, hogy a szállodát 1968-ban Brezsnyev építtette, hogy amikor Csehszlovákiába kellett utaznia, legyen hol megaludnia. Elég monumentális szállót sikerült építeni: hatalmas belmagassággal, óriási társalgókkal, üresen kongó étteremmel (néhány éve az egészet felújították, a lift spórolás végett nem ment). Mind este, mind a másnapi reggelinél az volt az érzésünk, hogy kétszer annyi a személyzet, mint összesen a vendég.

Ungvár központját keresztbe-kasul bejártuk. Az utak képe nosztalgiával töltött el: Ladák (zsigulik, kockaladák), Volgák, Moszkvicsok, kék Zil teherautók, plusz felül gázt cipelő buszok – persze köztük audik, mercik és még rengeteg egyforma kóbor kutya. Akárhova tértünk be: a külcsín nem esett egybe a belbeccsel: a nagyon szépen, ízlésesen kialakított éttermek, cukrászdák nem kényeztettek el kulinárisan, sós ételekből szinte kizárólag semmilyen ízű picát (értsd pizzát) lehetett kapni, a cukrászdákban pedig kb. kétféle süteményből lehetett választani (ebből az egyik egy torta utolsó szelete volt).

Érdekes élmény volt kicsit a posztszovjet viszonyokba beletekinteni és persze a régi magyar emlékhelyeket is felkeresni.

A visszajutás az országba sem volt egyszerű: Záhonynál is másfél óra (úgy, hogy csak hat kocsi állt előttünk), nyilatkozat a kivitt és behozott benzinről (átszámítva kevesebb, mint kétszáz forint a benzin), tanknézés, a kocsi és a bőrönd átturkálása... Szerencsére nem akadtunk fel semmilyen csempészésért sem, így még hétfő este limonádézhattunk egy Szép nyári napon az Operettben.

 

Keresés

Google-ajánlat