(Tóth Anikó írása)

Úton lenni végérvényesen átmeneti állapot. Talán éppen ezért olyan elcsépelt téma ez. Milliószor megírták, mindenki a maga módján facsarta betűbe.

Nekem az utazás tizenkét évet jelent, tizenkét éve nyüstölöm az utakat, síneket, s még mindig nem tudtam megunni. Megszámlálhatatlan okból érdemes hazánkban útra kelni.

A magam részéről szeretem azt a mély országismeretet, azt az újra és újra felébredő csodálatot, amit az út a szülőföldem iránt táplál bennem. Megmutatja a változást: például lehet, hogy az Alföldről indulva még csak hinni se hiszek a havazásban, de így a Dunántúlra érve annál jobban meglepnek a behavazott lankák. Az első hó utazáskor a legszebb.

Szeretem azt is, amikor erőltetett futás után célhoz érek, és még épp időben szállok fel az adott járműre. Az indulás várakozása és a megérkezés öröme között pedig a legváratlanabb, a legfurcsább dolgok fordulhatnak elő.

Erre már akkor felfigyeltem, amikor még csak a saját megyémben közlekedtem. Emlékszem egy lányra és az édesanyjára, akik időnként felbukkantak a buszon. A lány őrült volt. Nagyjából harmincéves lehetett, de még mindig egy négyéves gyermek értelmi és érzelmi szintjén állt. Hihetetlen volt az a kedvesség és törődés, amivel egészséges anyja szüntelenül elhalmozta. Ebben az időben utazásaimnak egy másik emblematikus figurája volt Gubera Lajos. A falumbéli Lajos szintén nem volt teljesen épelméjű. Mániája volt, hogy különféle tárgyakat, főleg fémeket hurcolt udvarába – udvarába, mert a házból már sok-sok évvel azelőtt kizárta magát. Amikor hajlott hátával már nem volt képes biciklizni, ezt a műveletet a távolsági autóbuszokon bonyolította le. Átható szaga volt, ezért rendszerint a teljes utazóközönség epedve várta, hogy leszálljon. Arra bizony érdemes volt várni: Gubera Lajos távoztában sosem felejtett el előrekiáltani a sofőrnek: „Jó napot kívánok, vezérigazgató úr!” Jártamban-keltemben találkoztam kedves bolondokkal, önjelölt művészekkel, de egyszer egy igazi költővel is. Buda Ferenccel utaztam Budapestről Győrbe. Felismertem, odamentem. Ő és a felesége nagyon kedvesen fogadtak, elmeséltem nekik annak a macskánknak a történetét, amit még tőlük kaptak a szüleim. Ebből kiindulva aztán kiderült, hogy számos ponton, rengeteg emberen, eseményen keresztül kapcsolódik az életünk.

Hosszasan sorolhatnám még az efféle eseteket, de talán már ennyiből is kiviláglik, hogy Magyarországon utazni igenis érdemes. Csak egy kicsit nyitottnak kell lennünk, csak egy kicsit oda kell figyelni a környezetünkre, s úton-útfélen rácsodálkozhatunk a világra.

Utazni érdemes – a pillanat szépségéért.