(Meleg Kata írása)

(A „nem lehetünk őszinték, de őszinték akarunk lenni” paradoxonáról) (1.)

Így szocializálódsz: szabályok kényszerítő jármába törve. Erre tanít az élet: rejtsd el önmagad, tanulj taktikázni a nyelvvel, vagyis gyömöszöld bele egyéniségedet valami konvencionalizálódott, sokstratégiás kódrendszerbe; ne mondd ki, amit érzel; mondd helyette, amit szokás; unalmasan, higgadtan, csak azt, amit szokás… A cél: a rituális egyensúly fenntartása. A lényeg: bármi, amit mondasz, összhangban legyen, összhangban maradjon az általad mutatott homlokzattal, amit persze – tudnod kell – a társadalom „korlátoz” rád. És te kedveled e celládat. Sőt, sokszor kifejezett érdeked kötődik hozzá! Ha egyszer már a jó vagy rossz játékos hírnévre tettél szert egy rituális játszmában, akkor ez a hírnév homlokzatod részévé válik, amit azután a későbbiek során fönn kell tartanod, hogy környezeted viselkedésedet kiszámíthatóan következetesnek könyvelhesse el. Hajlamos vagy hát azt elfogadni valóságnak, igazságnak, amit a külvilág gondol rólad.

De az vagy, akinek látszol? Belsőleg konzisztens-e az a kép, amit kívülről mutatsz önmagadról, s amit környezeted rólad alkotott ítéletei alátámasztani látszanak? A válasz igencsak kérdéses. Engedd meg, hogy valami személyeset megosszak veled! Valaha írtam, őszintén-őszintétlen, egy levelet keserűen fogalmazva: … én vért izzadok, míg … megfogalmazok egy »egyszerű« válaszlevelet, úgy, hogy a lehető legnagyobb mértékben kerüljem a tudálékosságot, a belső büszkeséget, a bonyolult stílust – és a lelkesedést kordába szorítani, a kételyeknek illően hangot adni, mindent szépen megköszönni; egyszóval: a kedvező benyomást festeni tovább… Nem vagyok hamis, ugyanakkor mégsem tudok olyan őszinte lenni…. A kedvező benyomást festeni, személyekre szabottan mást és mást mutatni meg magunkból, csak viselkedni, és nem-önmagunk lenni. Megfesteni magunkat a világnak, feldíszíteni magunkat, mint egy karácsonyfát, de belül nem az van; nem a díszek harsány villogása; belül valami zavaros, felmutatatlan birodalom van.

A téma személyes-átélt komolysága késztetett arra, hogy feltegyem a kérdést: az élet töretlennek tűnő szerepjátszás-monotóniája valóban feltörhetetlen-e? A szépítészet függönye inkább legördül: Sötét van. Jobb is így. Jobb, ha nem látnak engem. Jobb, ha én is csak az illanó fényiratokat látom az arcokon. Figyelem a mimikákat. […]. Hiába szeret az üres semmiért, megmutatatlan önmagamért. A maszk eltakar és mást mutat. Önmagunk megmutatatlan. A társadalmi jóváhagyások kovácsolta maszk a szépítészet függönye. Ha maszkot öltünk, elkerüljük ugyan a másokkal való konfrontálódás lehetőségét, ugyanakkor személyiségünk körvonalai egyre bizonytalanabbakká válnak. Megfoghatatlanná válunk. Aztán ha leolvad hamiskás szavainkról a maszkszerűség, akkor érezzük csak igazán – talán rémült döbbenettel –, hogy kik vagyunk valójában. Eliszonyodunk önmagunktól? Szinte biztos vagyok ebben. Ezért veszélyes a maszk. Különösen, ha ég s föld szélsősége önmagunk mélye s amit a maszk a felszínre dob.

Ha maszkot öltünk, ráadásul egy folyamatos, gyötrelmes kettős világban kényszerülünk élni folyamatos kettős énünkkel: akárcsak az arany ember, Timár Mihály. Az arany embernek, akit mindenki tisztel, kitüntet, az erény és a jótékonyság apostolának nevez, örökös nyugtalanságban, lélekölő vívódások közepette kell élnie; állandóan mentegetve magát lelkiismerete súlyos vádszózatai alól: „Kétfelé kell osztanod életedet. Hazugsággal töltened meg mind a kettőt. Két helyre akarod-e lekötni a sorsodat?” (2.) Ebbe bele lehet őrülni!

Egy másik példa a Bergman Personájában szereplő, mások szemében harmonikusnak és kiegyensúlyozottnak tűnő Alma nővér, aki, amikor egy nem szokványos beteg, Elisabeth Vogler ápolását bízzák rá, hirtelen elbizonytalanodik; magabiztossága egyszeriben meginog; ráeszmél arra, hogy mi van akkor, ha környezetében eddig hamis benyomást keltett magáról, hogy mi van akkor, ha valójában nincs is birtokában azoknak a tulajdonságoknak, amelyekkel környezete felruházta őt. A film folyamán kezdeti zavara csak fokozódik; maszkja, álarca fokozatosan foszlik le róla, személyiségének körvonalai egyre bizonytalanabbá válnak. Majd az eleinte még naiv, egyszerű és tiszta Alma nővér kizökken szerepéből, gyűlölködő, agresszív, majd megalázkodó lesz azzal, akivel szemben szeretetszolgálatot vállalt.

Borzasztóan félünk önmagunk lenni! A maszk biztonság. Egyfelől. De biztos biztonság-e? Ha egyszer lelepleződünk, annál bizonytalanabb, annál tragikusabb másfelől; okulhattunk Alma nővér példáján! A megoldás? Talán: megharcolni maszk nélküli önmagunkért, ami persze soha nem lehet tiszta közvetlenség.

Naiv, első éves egyetemistaként valahol, nagyon mélyen meg akartam érteni, hogy miért nem lehetünk igazán őszinték egymással, és valahol, nagyon mélyen mégis át akartam élni az őszinteséget. Egyszer meg is kíséreltem átélni. Csak éreztem és cselekedtem. Úgy, ahogy egy kicsit sem szokás.

Még ma is borzadok, valahányszor csak visszagondolok arra a 2005 novemberében történt esetre. Most hadd lépjek ki néhány mondat erejéig abból a hűvös tárgyilagosságból, amelyet egy ilyen típusú iromány során produkálni kell – kezdtem az írást valami tanárnak. Az egész írás mindössze néhány sor, de olyan őszinte és oly személyes, akár egy naplóbejegyzés. Aztán…, miután elküldtem ezt a levelet az illetőnek, akit nagyon tiszteltem (és tisztelek most is), megmagyarázhatatlan érzés dúlt bennem: vajon mit gondolt rólam? Kiszolgáltattam magam Neki! Talán megbántam hát, hogy mertem önmagam lenni? Nem tudtam, tényleg nem tudtam…, inkább csak éreztem, sejtettem, hogy nem volt/ volna szabad ilyen őszintén írnom arról az élményről. Az élményt őrizze meg mindenki magának, nem?! (Nem tudom…!!!)

Micsoda az őszinteség? Csak egy „rémes pardon”, aminek tartalmait jobb inkább elhallgatni, s amire nem is érkezik válaszreakció? Vagy lehet, hogy a csend a válasz, de mi rejlik a csend mélyén? Bergman segít nekünk a válaszkeresésben. Úgy gondoltam – írja a Personához készült munkanaplójában –, hogy hangom minden rezdülése, minden szó, amely kijön a számból: hazugság, az üresség és a csömör leleplezése. Egyetlen módja van a menekülésnek a kétségbeesés és az összeomlás elől. A hallgatás. A csend, amely mögött eljuthatok a tisztánlátásig, vagy legalábbis megpróbáltam összeszedni a még meglévő erőforrásaimat.

Tapasztalataim szerint hallgatással sem juthatunk el a „tisztánlátásig”, sőt a hallgatás még rosszabb, mint a kimondás: mérhetetlen fájdalom, keserűség, elfojtottság halmozódhat föl bennünk, ha mindig mindent magunkban „lenyelünk” külső, verbális reakciók nélkül. És a maszknélküliség? Hogyan lehet létezni maszk nélkül? Mert ott a vágy, a rejtett, az a rejtélyes vágy(unk, talán mindannyiunké), hogy felfedjük önmagunk igazi kilétét a másik előtt; „csak” azért, hogy ne váljunk teljesen magányosakká. Csakhogy a fenti példa alapján láttuk vagy személyes életünkben is tapasztalhattuk: ijesztő lényünk meztelen tisztaságában mutatkozni a másik előtt. A hallgatás pedig akár patologikus is lehet.

A Bergman filmjében szereplő ünnepelt színésznő, Elizabet Vogler, egy előadása után nem hajlandó többé megszólalni. A pszichiáternő azonban Elizabet önkéntes hallgatását is csak egy újabb szerepjátszásként értelmezi: Öngyilkosság?… Nem, az túl szörnyű, az nem megy – magyarázza Elizabetnek. – De válhat mozdulatlanná az ember. Elnémulhat. Így nem hazudhat. Elzárkózhat egy spanyolfal mögé. Így nem kell szerepet játszania, megmutatnia egy arcot, hamis gesztusokkal élni. Ezt hiszi az ember. De a valóság pokoli. Rejtekhelyed egyáltalán nem vízhatlan. Az élet mindenfelől beszivárog. És te kénytelen vagy reagálni. Senki nem kérdi, hogy igazul vagy hamisan, hogy őszinte vagy-e, vagy álszent. Csak a színházban fontos ez… Elizabet, megértem a némaságodat, az apátiádat, hogy csodálatos rendszert építettél ki a mozdulatlanságból. Megértem és csodálom. Azt hiszem, továbbra is ki kell tartanod e szerep mellett, amíg csak nem találod érdektelennek, amíg csak ki nem meríted, hogy aztán szép lassan elejtsd, ahogy elejted többi szerepedet is. (3.)

Az élet töretlennek tűnő szerepjátszás-monotóniája valóban feltörhetetlen-e? Amit ajánlottam: megharcolni maszk nélküli önmagunkért. Miért harc ez? Mert az őszinte megszólalás, az őszinte gondolatok nyelvbe rejtése szörnyű nehéz: … én vért izzadok, míg … megfogalmazok valamit úgy, hogy soraimban őszinteség éljen; a hallgatás ugyanakkor annál magány-tragikusabb. Ki kell mondani, merni kell kimondani – fegyelmezett, tartózkodó gesztusokkal lefokozva bár, de mégis kimondani. Azt hiszem.

A kérdés rejtélyes, újra-és újragondolandó. Nem tudjuk megfejteni. Marad a maszk nélküli gondolatok termékeny csöndje, vagy marad a maszk nélküli lélek megbékéletlen bizonytalansága –

Jegyzetek

1. Az esszé írásakor GOFFMAN, Erving: A homlokzatról (In: Síklaki István szerk. 1990: A szóbeli befolyásolás alapjai II. kötet, ELTE, Budapest, 3–31.) tanulmányából indultam ki.

2. JÓKAI Mór: Az arany ember. (1872) Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002. 317. (kiemelés: M. K.)

3. GYÖRFFY Miklós: A személyiség elvesztése (részlet a szerző Ingmar Bergman című kötetéből, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1976)