Az éves anya-lánya utunk ezúttal Andalúziába vezetett.

Az esti repülő háromórás késése miatt az utolsó, a reptérről Málagába tartó buszt is lekéstük, így a tervezett első esti spanyol vacsoránk helyett a taxi és a hotel megtalálása után már nem éttermet kerestünk, csak az ágyat.

Másnap reggel a mindig mosolygós, vidáman holázós hotelszemélyzettől reggel teljes útbaigazítást kaptunk. A főúton átkelve máris − az internet szerint Spanyolország egyik legdrágább − bevásárló- és sétálóutcáján, a Marqués de Larioson találtuk magunkat. Elbűvöltek a hangulatos kis mellékutcák, jobbra-balra letértünk az utcáról. A Larios a Plaza de la Consitucionba, az életteli, pálmafás térbe torkollott. Rövid bolyongás utan elértünk a Plaza de la Mercedre, amelyen turistacsapda éttermek (nem ajánlott ott enni) és Picasso szülőháza található. Nem messze van tőle a Picasso-múzeum eredeti képekkel, audiovezetéssel (érdemes diák-/tanár-/nyugdíjas igazolványt vinni, kedvezményes). A spanyol színeket idézi a Plaza de Obispo püspöki tér sárga-piros házakkal, mögötte pedig a nem túl turistás, hanem megnyugvást hozóan csendes, félig befejezett tornyú katedrális magasodik. Csobogó szökőkutas és élénk színes virágos kertje elbűvölő.

Nem tudtuk viszont, mire vállalkozunk, amikor elkezdtünk felmászni a Gibralfaro várba. Csodálatos panoráma tárul a látogató elé a városra, a parkra és a tengerpartra, végig az úton, különösképpen fentről. A csúszós köves úttal felfelé könnyebb megbirkózni, de lefelé igazán totyogós miatta a tempó. A legmeredekebb szakaszon láttunk is egy megsérült nőt, amint sínbe tett lábbal mentősök ápolták. Szegénynek bizonyára kettétört a nyaralása. A várfalat fent körbe lehet járni, helyenként fél méter magas lépcsőfokokon. Igazi várvédőnek érezheti magát az ember fia-lánya (vagy hercegnőnek, kinek-kinek ízlése szerint). Utólag nagyon örültünk, hogy első nap abszolváltuk a legnagyobb orom bevételét. Kérdéses, hogy a sok kirándulás során lejárt lábbal megtettük volna-e később ezt távot. De nem szabad viszont málagai turistaként az élményt és a messzire vezető panorámát kihagyni!

A szállásadónk (megérdemel egy reklámot: Nono a Soho negyedben) ajánlására a Los Gatos (Macskák) étteremben tengeri herkentyűs tapasoztunk, sangría kíséretében. Rövid, kései siesta után végigsétáltunk a kikötőn, el a világítótorony mellett, a Malagueta strandon. A víz a gyönyörű napos-meleg idő ellenére lábgörcsokozóan hideg volt. Le is mondtunk a következő napra tervezett strandolásról. A hosszú nap végén másnap értünk haza.

Az előzőnél lazább napot terveztünk péntekre. Reggel a piacon kezdtünk: a herkentyűket csak csodáltuk (több eladó nagyon kedvesen elmagyarázta, mi micsoda, persze spanyolul), de jamónból, olívából, a málagai sós mandulából, az édes-leves sárgadinnyéből és a szinte barack méretű cseresznyéből viszont bevásároltunk. Maga a központi piac épülete is megnézésre érdemes. A piacozás után a "lenti várat", az Alcazabát vettük be. Fényképezésre csábítóak a mór típusú boltívek, szökőkutas belső kertek, csobogós, virágos-zöld kertek, díszes csempék − láttunk is nem egy esküvői fotózkodó stábot. Szintén ajánlásra jutottunk el kora este a helyi specialitásnak számító borozóba, ahol édes-aromás málagai bort kóstoltunk hordóból, és egy nagyon vidám bilbaói társasággal is találkoztunk. Érdekesség, hogy az álló pultos, pincét imitáló, sokhordós helyen nem kérdezték, milyen bort kérünk, hanem a csapos csak letette elénk, mint minden kóstoló elé, a teli decis poharat. Nem lesz a kedvencem ez a borfajta, de jókedvű esténk lett, ami azonban viszonylag gyorsan befejeztetett.

Ronda. Nem szabad hinni az útikönyveknek, amelyek azt írják, hogy Rondába érve, a buszról/vonatról leszállva azonnal magával ragad a kisváros a tipikus fehér-sárga házaival és sajátos bájával. Nem igaz. Ronda első látásra. De tényleg. Meg kell érte dolgozni. Be kell sétálni az óvárosba, amely azonban valóban feledhetetlen: a völgyre nyíló kilátással, a már emlegetett, szépen gondozott fehér-sárga házaival, a várost kettészelő folyó feletti hatalmas "új" (= 1700-as évek végén épült) híddal, a méretében az előzővel összehasonlíthatatlan arab és római híddal, a mór palotával és kerttel.

Két nagy kört mentünk a városban, meglátogattuk a mór palotát és kertjét, körbejártuk a sziklára épült várost. A napot egy kellemesen hűsítő gazpachóval kerekítettük le az egyik leglenyűgözőbb panorámájú étteremben.

A következő nap Torremolinosé volt. Málagától kb. 15 km-re fekszik ez a kis nyaralótelepülés. Itt a bazáron kívül nem sok látnivaló van − árusból, étteremből, kávézóból bezzeg rengeteg. Helyi, hévszerű vonattal lehet kijutni, amely húszpercenkent jár a belvárosból. Az állomástól sok-sok lépcső vezet le a tengerpartra. Sokkal szebb, tisztább a strandja, mint a nagy málagai Malagueta. Tele is volt nyaralókkal, bár a vízbe nem sokan merészkedtek: eléggé hideg és nagy hullámos volt most a tenger. Nem ezt képzeltem a Costa del Solról... Mindenesetre kellemes napot töltöttünk a homokos-minikavicsos strandon, lábat áztatva, a spanyol konyha remekeit élvezve. A sangriafogyasztás itt kötelező.

Este a málagai tengerparti parkot (különleges mediterrán és trópusi fák övezik a spanyol csempékkel kirakott ülőhelyeket, szobrokat) és a bikaviadalok helyszínét néztük meg, kizárólag kívülről és ellenezve az állatkínzást. Óriási forgatag volt a városban!

Hétfőre granadai utat terveztünk. A hotelben felvilágosítottak, hogy az Alhambrába két hónappal előre kell jegyet venni, úgyhogy esélyünk oda bejutni semmi, így nem bántuk, hogy a hétfői zárvatartós napon keltünk útra. A buszjegyet is célszerű lett volna előre megvenni, mert fél órával az indulás előtt már nem volt hely a buszon (csak ülőhelyeseket engednek fel, nincs olyan, hogy a fele csapat áll, mint mondjuk a székesfehérvár−szegedi buszon). Nem egyszerű a jegyek között eligazodni, mert nagyon sokféle busztársaság van, bizonyos településekre több cég is megy, más helyekre csak egy, és mindnek másutt van kiírva a menetrendje, és máshol van a hozzá tartozó pénztár. Ez az internetes tájékozódást sem teszi egyszerűvé. Végül az egy órával később induló buszra kaptunk csak jegyet. Ez Supra típusú busz volt, ami azt jelenti, hogy repülős formájú ülések vannak, mindenkinek van saját képernyője (lehet filmet nézni vagy zenét hallgatni), adtak fülhallgatót, vizet, sütit.

Granada nem feltárulkozó város. Egy nap alatt nem mutatta meg magát, sőt, nagyon szemérmes volt. Végül az Alhambrába lehetett volna jegyet venni még hétfőn is, de nem fönt, már a várban, hanem lent a városban. 45-65 euró, látványosságoktól függően: nem kevés. Mivel fent derült ki a lenti vétel, és időnek sem voltunk bővében, fájó szívvel ugyan, de ezúttal lemondtunk az Alhambra teljes meglátogatásáról, csak a publikus részeket jártuk körbe. Az árusok a hegyoldalon felfelé egyre olcsóbban kínálják az ugyanolyan portékát (arabos lámpákat, kendőket, ruhákat, bőrholmit), érdemes türelmesnek lenni.

Az óváros az Alhambra helyével átellenben lévő hegyes-dombos részen terül el. Kitartó mászásra kell készülnie annak, aki óvároshódítást tervez: hangulatos, szűk utcácskák, apró, szökőkutas terek kárpótolják a lelkes turistát. Mi is lelkesen másztunk, egy darabig, de az éhség nagy úr, és szégyenszemre visszaereszkedtünk a belvárosba, a monumentális katedrális környékére, paella, sangria, bazár. A buszállomásra helyi busszal (SN1) lehet kimenni, átlagban negyedóránként jár, és 20-25 perc az állomás, éppenhogy elcsíptük a Málagába tartó járatot visszafelé.

Az egyébként kedves és segítőkész recepciósainknak a menetrendtől igencsak eltérő volt az időérzékük: azt mondták, hogy Nerja 15-20 percre van, és 20 percenként megy a busz ebbe a tengerparti kisvárosba. Ehhez képest nagyjából óránként ment a busz, és legalább egy és negyedórás az út. De megéri! Hegyektől a strandokig lejt a város (van egy látogatható barlang is a közelben), kellemes strandolós napot töltöttünk itt. Persze igazi fürdésről nem lehetett szó, annyira hűvös volt itt is a víz, csak láblógatásról és napfürdőről.

Az európai eszmére világított rá sajátos módon a pincérünk az ebédnél, amikor miután megkérdezte, hogy latino-e az apukám a barna szememmel-bőrömmel, és hogy így* beszélek spanyolul, elmagyarázta, hogy nincsen spanyol, német vagy magyar, csak európai, hiszen mindenki keverék valamiképp... (*A tíz évvel ezelőtt tanult spanyol mondatokból, kifejezésekből néhány előjött, és azt a keveset viszont viszonylag kreatívan használtam.)

Összességében nagy szerencsénk volt az úton végig. Szerintem a spanyolok is erre a szerencsére bazíroznak: minden második sarkon lottózó és szerencsejáték-árus, és rendszeresen teli vannak a lottótrafikok. Egyébként pedig kedvesek, segítőkészek az emberek. De rájuk is van szorulva a látogató, mert alig van tájékoztató tábla (például nem lehet tudni, melyik megállóból indul a busz, vagy merre van a belvároshoz képest az állomás), előfordul, hogy a buszra nem fér fel az utazni szándékozó stb. Minden megoldódik végül, csak a bizonytalanságkerülő típusok időlegesen elbizonytalanodnak.

Viszont éppen ez a tervezetlenség vezetett el utolsó napunkon egy kikötőbeli sétahajózáshoz: az indulás előtt öt perccel pattantunk fel a hajóra, amely végigvitt a kikötőn, és még egyszer rátekinthettünk, ezúttal a tengerről, a Gibralfaróra, az Alcazabára és a Malagueta strandra. Búcsúebédünket a katedrális tövében, a püspöki palota előtt fogyasztottuk el, és szomorúan búcsút intettünk Málagának és a gyönyörű Andalúziának.

¡Gracías, Andalucia! ¡Adios! (Rossz poén lenne: Hasta la vista, baby!)