(Kelecsényi Réka írása)

Annyiszor hallottuk már, hogy Magyarországon a focihoz és a politikához mindenki ért. Tagadhatatlan, hogy akár bekapcsolva a tévét, fellapozva egy újságot vagy egy szórakozóhelyen fülelve gyakran beleakadunk egy „laikusnak” a futballról szóló eszmefuttatásába. Állandó közbeszéd tárgya: az, aki azt mondja, őt nem érdekli a labdarúgás, ezzel a kijelentésével mégis érinti ezt a közkedvelt témát, s még ő sem tudná eltagadni, hogy a foci rengeteg embert megmozgat – mindenféle értelemben. Ebben az esszében ennek a miértjére próbálok (töredékes) válaszokat adni.

Egyrészt minden emberben megvan az igény valami szakrálisra vagy jobban mondva arra, hogy az egyén boldogan feloldódjon a kollektívumban. Ez az állítás kiválóan szemléltethető a foci példáján. Száz és ezer ember megy ki egy meccsre (legyen az egy NB 3-as meccs vagy világbajnoki döntő), hogy együtt kiabáljon/szurkoljon/ünnepeljen/őrjöngjön (mindenki válasszon kedve szerint) a többiekkel. Ráadásul az ilyen eseményeket lépten-nyomon szakrális kifejezésekkel fűszerezi a kommentátor vagy a sajtó. Ilyenekre gondolok, mint „az Üllői úti szentély”, „áldozatot hozott”, „elzarándokoltak a meccsre”. Ezek a frázisok és az az együttes, szinte áhítatos figyelem, ami egy-egy meccset kísér, vezettek ahhoz a véleményhez, hogy a foci jelentős tömegek számára egyfajta valláspótlékként is szolgál.

Na de hogy jön ide Hamvas Béla? A láthatatlan történet című ciklusában  ír a férfiak közti barátságról, s itt szentel egy rövid szakaszt a futballnak. Előtte részletezi, hogy a férfi közösségeknek milyen fontos eleme az, hogy a résztvevők összenőjenek társaikkal, s ehhez rituális külsőségeket társítsanak. A következő passzus is egyfajta indoklása annak, miért népszerű ez a játék. Illetve, játék-e ez valójában? Lássuk az idézetet: „Tizenegy férfi szövetséget köt és szemben áll másik tizenegy férfival. A feladat az, hogy a labdát az ellenfél kapujába rúgja. Ez a futball. Minden együtt van, ami a férfikollektívumot jellemzi: a szabály, a fogadalom, az egyenruha, az ellenfél. S a játék olyan fontos, hogy ötvenezer ember nézi lélegzet-visszafojtva.” (Hamvas 2001: 195) Ennek a komoly játéknak a népszerűsége tehát visszavezethető arra is, hogy lényege szervesen kapcsolódik a férfiak lelki alkatának esszenciájához. Természetesen ezzel nem állítom, hogy ne lennének férfiak, akik nem sportrajongók, de a foci iránti rajongás határozottan nagy tömegeket jellemez, s ennek a szenvedélynek adja itt egy lehetséges okát Hamvas.

A foci tehát közös ügye rengeteg emberi közösségnek, s mégis, a játék – jellemzőiből fakadóan – rengeteg ellentét, megosztottság okozója. A motiváció azonban közös a táborokban: tartozni kívánnak valahová. S ez a tartozni vágyás nagyon is emberi dolog, hiszen ez is egy eszköze az önmeghatározásnak. Önmeghatározásra pedig egyedül az ember képes.

(Hamvas Béla 2001. A láthatatlan történet. Sziget. Budapest: Medio, 198.)