Buna ziua,
a Duna-deltában és a Fekete-tengernél jártunk, erről mesélek most.

A marosvásárhelyi reptéren útitársaink már útra készen vártak bennünket, meg is indultunk a Romániát keresztbe átszelő autóutunkra. Érdekes volt látni-lesni a házakat -- pontosan látszott rajtuk, kik lakják őket. Jó hosszú utazás után (ugyan nem sokkal több, mint 600 km, de nincs autópálya) késő este elértük a Dunavatu de Jos falucskát, ez az utolsó, autóval is megközelíthető település a Duna-deltában. E falu után már csak vízi járművel lehet közlekedni. Arra számítottam, hogy nagyon elhagyott-elhanyagolt részre érkezünk, ehelyett vadonatúj, 2008-as autóút fogadott, amely jobb, mint a szintén nemrégen átadott, de már érett sajthoz hasonlító vásárhelyi elkerülőút, persze itt nem nagy a forgalom. A közeli nagyobb település, Murighiul látványosságai közé a szigorúan védett élővilágú sós tavak, valamint a ma már inkább kő- és földhalom (talán dák) vár, illetve a magazin mixt (vegyesbolt) és a kocsma tartoznak. De most nem is várakat, házakat, múzeumokat nézni mentünk, hanem a Duna-delta természeti szépségeit felfedezni.

Ezt meg is kaptuk töményen -- különösen az első napon.

Nagyon szép időnk volt, béreltünk egy motorcsónakot vezetőstül, és bejártuk a környéket. Vezetőnk a körzet (vad- és vízőrféle) természetvédelmi felelőse, a most negyedével csökkentett fizetését egészíti ki a "céges" motorcsónakon turisták furikázásával. A Duna három nagy ága közül a Szent György-ágon hajóztunk, kisebb ágak, csatornák érnek itt össze, szinte minden egyes ágnak más-más jellegzetességei vannak. Amitől féltünk, a szúnyoginvázió viszonylag elkerült minket, viszont rengeteg szitakötőt, óriásira nőtt békát és különleges madarat láttunk (valódi kék madarat, talán a boldogság kék madarát, pelikánt -- hivatalos nevén gödényt, kormoránt, gólyákat, kócsagot, felsorolni sem tudom), több madárnak védett fészkelőhelye ez a vidék. A víz mellett és szinte benne tehenek és lovak -- vezetőnk szerint a bögölyök ellen igen jó a dunai szél (a szarvasmarhák sem marhák...).

Gyors csónakunkkal elértük a Fekete-tengert is, ahogy elhagytuk a Dunát, még a jellegzetes sós tengerszagot is éreztük. Egy helyen kikötöttünk, kagylókon és csigákon jártunk, kerülgettük, amit a tehenek és a birkák ott felejtettek, de alapvetően szép tengerpartra érkeztünk. Ami meglepett: ahogy bedugtuk a lábunkat a kellemes hőmérsékletű vízbe, rögtön sóbogarak telepedtek rá (ártalmatlan, de kellőképpen gusztustalan átlátszó féregszerű lények), úgyhogy a nagy fürdőzésről lemondtunk, helyette méretes kagylókat-csigákat gyűjtöttünk.

Ezután a csak vízen megközelíthető falu, Sfantu Gheorghe felé vettük az irányt, a düledező, helyenként fazékkal letakart kéményű házakat elhagyva, ugyanabban az utcában egy gyönyörűen kiépített és rendben tartott faépítményes területre (éttermek, bérelhető faházikók...) érkeztünk. Süllőt ebédeltünk. És akármennyire is kerestem, próbáltam egy lipován -- eredetileg orosz nemzetiségű, nagyon hagyományőrző -- halászt meglátni, bizony elkerültem őket (vagy ők a turistákat).

A Sulina-ágon akartunk visszahajózni kiindulási pontunkra, neki is indultunk egy átkötő ágon, amely teljesen fekete vizű volt -- ahogy belefolyt a Szent György-ágba, még a víz összefolyásánál is lehetett látni a fekete és a barna víz különbségét. Ezen a szakaszon nádból és páfrányfélékből összeálló úszó szigetek között szlalomoztunk, jó messzire be is mentünk, de a vízi út végén egy akkora úszósziget állta utunkat, hogy tapasztalt vezetőnk sem kísérelte meg a motorcsónakos ugratást, így aztán szégyenszemre visszafordultunk (út közben még tankoltunk egyet az úszó benzinkúton), és a lemenő nap fényénél (ahh milyen szép) visszatértünk a szállásunkra.

Másnap sokkal rosszabb idő fogadott, a horgászfelszereléseket próbálgattuk, sikerrel, vagy tucat halat fogtunk, de visszadobáltuk őket -- hátha valamelyik aranyhalnak bizonyul... Igen kellemes helyen, a sok útikönyvben emlegetett, családias Morena fogadóban ebédeltünk.

Apropó ebéd, hódoltunk a romániai és különösképpen a helyi kulináriának, mindeközben a gasztromán-szókincsünk viharosan fejlődött (mamaliga -- puliszka túróval-tejföllel, papanas -- túrófánk erdei gyümölcsös lekvárral és tejszínnel, kipróbáltunk többféle csorbát -- levest, illetve a süllőt és a harcsát is megkóstoltuk). Úton visszafelé Vásárhelyre még egyszer megcsodáltuk a Kárpátokat, illetve hosszabban időztünk a szép szász Brassóban (stílszerű lett volna brassóit vacsorázni itt, de ezt mégsem tettük).

Amiről nem meséltem én, meséljenek a képek -- hozzá kell tenni, sokkal inkább, mint máskor, hogy meg sem közelítik az eredeti szépséget, és nem tudják igazán közvetíteni a valós hangulatot, amely ezen a számítógépes világtól messzi, de természethez oly közeli tájon uralkodik...