A klumpák, sajtok, piros lámpák, füvek városa

Újabb fejezet következik: Amszterdam. Szombaton hajnalban busszal indultunk Hollandiába Bochumból (így több mint három óra az út, de negyedannyiba kerül, mint az egyórás vonatút...), két újonnan beszerzett litván ismerősömmel, egy hallgatag, két szót is alig szóló és egy cserfes, folyton szövegelő lánnyal.

A program egyórás csatornahajózással kezdődött, ez a Grachtenfahrt; most más útvonalon mentünk, mint két éve: a tengeri kikötővel kezdtük, elmentünk a hajót formázó, Amszterdam Titanicjának vagy óriásbékának nevezett, zöld Nemo hajózási múzeum mellett, egy régi kalózhajónál, keresztbe és kasul a Kaizersgrachton és a Heeresgrachton, láttuk Amszterdam legkisebb-legkeskenyebb házát (mindössze egy ablakból áll az egész), az ezerötszáz hídból jó párat láttunk, néhány alatt át is siklottunk. Kellemes kis sétahajózás volt, leszámítva a bent kialakult nyelvi káoszt: női gépi hang négy nyelven (hollandul, angolul, németül és franciául) mondta az információkat, és közben a kapitány hollandul-angolul és németül mondott vicces dolgokat, olykor mondat közben váltva nyelvet, mellettünk egy srác szintén valami angol-német mixnyelven próbált velünk társalogni (na, ez már sokK volt).

Utána nyakunkba vettük a várost, csámborogtunk fel és alá. Alapvetően jó volt, bár minden koncepció nélkül mentünk, néha koncentrikus körökben, no de majd csak összeszokunk ezekkel a lányokkal is. Végül is minden látványosságot sikerült - akaratlanul is - felfedezni: a felnyíló hidakat, a tornyokat, a színházat, a coffeeshopokat, a bolhapiacot, a virág- és sajtpiacot, no és a szexnegyedet ki se tudtuk kerülni, mindig belekeveredtünk (itt láttunk "igazi csábítást" is: egy öregebb forma hájas nő rikkantott egy nagyot, feltépte az üvegajtót, ami mögött addig rázta magát, és szó szerint beráncigált egy, az utcán sétáló pasit, hááát...). Mi csak az óriásklumpákba ugrottunk be ilyen nagy hévvel. Ja, és még egy ugrás: a dómtéren "vidámpark" volt, óriáskerékkel, akkora bungeejumpinggal, mint maga a templom a háttérben és egy össze-vissza forgó hatalmas Boosterrel, néha azt hittem, odacsapja a kalimpáló lábú embereket a szomszéd ház tetejének. Nézni sem volt könnyű, a sikoltásokat meg négy utcával arrébb is lehetett hallani. Persze ez a nézelődés ránk nézve nem volt olyan veszélyes, mint a biciklisek – tiszta őrület, hogy közlekednek: csöngetnek, füttyentenek vagy rikkantanak vagy még ezt sem, de majdnem az orrom előtt suhannak el akkor is, ha háromszor körülnézek, mielőtt rálépek a biciklisávra; a kocsikra sem kellett ennyire ügyelni. Persze a bicajosoknak mindenütt elsőbbségük van.

És nemcsak a szemünknek kedveztünk, hanem a hasunknak is: holland almás-fahéjas palacsintával (pannekoek) egy hangulatos kis vendéglőben; itt az időközben eleredt kisebb esőt is átvészeltük. Az eső később is elkezdett ész nélkül szakadni, de pontosan öt óra után, mikor már a buszban ültünk, pihentetve megdolgoztatott tagjainkat. Egy kedves német néni ült mellettem a buszon, igazán kellemeset beszélgettem vele, így gyorsabban eltelt a visszafelé út és még a húszperces dugó sem bosszantott.